Oltsd le a lámpát!

gondtalanul súlytalan gondok szállnak felfele
kifújod a porzó füstöt és semmivé lesz a fele
az ég se bírja már el a - benyitott  a szobámba a kis buzi - száraz felét
a Nap izzik, de már a Hold pislákol az ablakon, beköszönt este-fele
ha két életem volna az egyikben megfelelnék a másikban én lehetnék vagy valami aF(É)lE
Pontok hullanak vonallá esnek, írom a szakdogám, a szátok bele eshet
-Oli oltsd le a lámpát- Hát ilyen egy magányos éjjel, a Paradicsom FELE :D

all hail to the king

Király érzés a súlytalanság, gondtalannak érezni magam, felemelő, kár, hogy egyesek életcéljuknak tekintik, hogy emlékeztessenek a valóságra. Kár, hogy egyesek nem elégedettek velem, kár, hogy sose voltak azok és még nagyobb kár, hogy soha nem is lesznek, a legnagyobb kár, az pedig az, hogy ezért is csak magamat emésztem. Azért irigylem őket, hogy a legnagyobb gondjuk az, hogy engem baszogassanak. :)

Breaking Bad

Egyszerűen ma minden sikerül, jó hatással van rám a jókedv, tegnap Dóri nálunk aludt, a nagy dolog az egészbe, hogy hétköznap és másnap suliba rohant hajnalba, eddig még sose volt ilyen, és még nem is éreztem magam jól ennyire már nagyon régóta, nem volt egy átlagos hétköznap este az biztos. Holnap orvosi vizsgálat :D

without me

Egyetlen nap, ez a szabadságom. A lelkem már szárnyalni akart, bebizonyítani magamnak, hogy az voltam, aki vagyok. Száguldani és szárnyalni, meglovagolni a teret és kiszabadulni a testemből. Eljutni arra a helyre, ahol mindig elhagyott minden probléma, ahol egy éve ilyenkor még arról álmodoztam mennyire boldog is lehetek és tanácsokat adtam annak a lánynak, akit bárminél jobban szerettem, hogy ha járni fogunk, minden ugyan olyan jó lesz majd mint addig, és ha vége lesz, akkor is. Ahol egyedül voltam és ültem és csak merengtem, közben mégsem éreztem magam egyedül, mert tudtam, róla. Még ha ott se volt, akkor is őt éreztem magam mellett a fűben ülve, az erdőbe a padon bámészkodva. Mindig megnyugtatott az a hely, a Naplás tó.

Eltelt egy év és én már nem én vagyok, egy sötét folt maradt belőlem, az arcom beesett és mint egy alul táplált etióp úgy nézek magamra a kép után, amit csináltam. Elsírtam magam, amikor megláttam, ez lettem én, ez a szörnyűség és újra egyedül érzem magam, egyedül maradtam a parton ezzel a torzszülöttel, amivé váltam. Bárcsak tudnék mondani konkrétumokat, hogy kit hibáztathatnék, de szeretem a munkámat, nagyon szeretem, a tanítást is szerettem, de ahhoz talán sose volt meg bennem az ahhoz szükséges fegyelem és tartás. Ez viszont nekem lett kitalálva, közben mégse én nézek vissza a képről, hanem valaki egészen más valaki, akit legszívesebben a tóba fullasztottam volna, amikor megláttam a képen. Szörnyen magányosnak éreztem magam, az a részem, aki egy éve ilyenkor még támogatott mostanra elsorvadt és nem tud már támogatni és ő sincs már velem és az a lány sincs, akinek a hatására életre kelt a kicsi én. A kicsién, akinek ezernyi kérdése volt az életről és megannyi válasza, aki feltette helyettem azokat a kérdéseket, amikhez nekem nem lett volna bátorságom, aki mindig a helyes irányba terelt és sose hagyott egyedül, örökké biztatott. Ő mindig vigyázott rám, de én mégse tudtam őrá eléggé, mert most nem találom és arra se emlékszem mikor tűnt el egészen pontosan. A tó a régi, az élmények újak és én már nem vagyok a régi. Hiányzol nekem kicsi én, sajnálom, hogy elfelejtettelek, talán ez volt életem nagy esélye és elbaltáztam. Szerettem ezt a tavat, szerettem kicsiént és szeretem azt a lányt, de már lassan semmi se emlékeztet arra, amilyen voltam és mindketten csalódtak bennem.