Az a vágy, hogy ne elégedj meg azzal, ami vagy lételeme kell, hogy legyen a létezésnek, csak magamból tudok kiindulni, de ha ez nem mozgatna, akkor semmi más se mozgatna meg igazán, ahogy belenyugodnék valamibe megrekedne az életem, zátonyra futna. Mindig kell valami újat megtudnom, gyarapodnom kell, bármilyen apró darabka is, amit magamba építhetek jó érzéssel tölt el és értelmet nyer tőle a napom, még ettől is, hogy ezt leírom ettől is többnek érezhetem magam. Hiszen annyi minden csoda van, amit még nem értek, senki se érthet, de ez a gondolat, hogy van, amit én se érthetek meg el is szomorít, hiszen nem létezhet ember, aki minden kérdésre tudja a választ, de bárcsak tudhatnám, a lehető legtöbb kérdésemre választ szeretnék kapni, de senki nem fog válasszal szolgálni rajtam kívül ha én nem keresem meg más nem fogja helyettem, mindenkinek megvannak a saját kérdései és már így sincs senkinek arra ideje, hogy akár a sajátjai közül is mindre választ kapjon. Hogy találhatnék így valaha is megnyugvást csak ez jár most a fejembe, ha örökké csak keresgélek sose tudok majd élni? Erre azt hiszem válasz se kell, hiszen tudok, a kérdések olyankor elhalkulnak valamikor pedig előtűnnek a homályból, de, amikor élni kell és élvezni, akkor sose zavarnak meg. Ma ismét láttam egy jó filmet, ami csak arra ébresztett rá, hogy bármit is csinálsz, azt teljes emberként csináld, szenvedéllyel és beleéléssel, néha erről még én is megfeledkezem, de, amint újra így teszek teljesen másképp látnak mások is, de még én is magamat. Szóval ha egy valamit tanácsot adhatok az talán ez lenne: Élj szenvedéllyel, és tűzzel, ha csinálsz valamit legyél is ott vagy ne legyél ott és csinálj olyat, amiben részt is kívánsz venni. Utálok klisé szövegeket ellőni, de soha ne adja fel senki. soha. soha. és soha. Nagy sületlenség ez az egész talán, legalábbis annak, aki olvassa bizonyára így tűnik, nem is értem mi ütött belőlem, nem szeretnék senki lelkipásztora lenni és valami szektát indítani és itt gyűjteni a híveimet. Egyszerűen a sírás kerülget, ha belemerengek, abba, hogy mennyi minden dolog van, amit soha nem fogok tudni megtenni, elérni vagy megélni. Az eszem tudja, hogy teljesen káros ilyenekre koncentrálni, hiszen inkább arra kéne, hogy miket fogok tudni megtenni, de nekem mégis olyan mintha ez tetszene bármilyen szomorú dolog is legyen, számomra ez is csak a világ korlátlan nagyságát mutatja és azt, hogy milyen kicsi is vagyok én, csak egy vagyok a sok millió ember közül, akik ugyan olyanok mint én, akik most is pont ezen gondolkodnak? Mégse érzem magam hasonlónak bárkihez is, és ez valamiért büszkeséggel és boldogsággal tölt el, persze ez nem jelenti azt, hogy én valamiféle felsőbbrendű különcként tekintek magamra, sőt azt se jelenti, hogy annyira elhatárolódnék másoktól, hogy senki se állna hozzám közel.. sőt.. bár talán ezt pont csak egy ember tudja a legjobban és már ez a tudat is megnyugtat egyszerűen biztonságba érzem magam és büszkének is, még akkor is ha egészen pontosan nem is tudom leírni miért és mennyire, annyira. Ez olyan, mint, hogy nem tudom leírni az álmomban látott ég szépségét, ami azóta is borzalmasan frusztráló, de még így is gyönyörű emlék.
