Vasárnap

Kopogtat már most
Hétfő te ócska ribanc
Véget ért a hét

Senki se hívott
Közbe mindenki rád vár
Körhinta, hányás

• Füst száll magasba
  Egyedül a magánnyal
  Könny gördül, egyszer

Csak úgy zakatol

Csak nyugodj meg Olivér, mi? Magamba beszélek magamnak? Egy pillanatra, mintha minden elhagyta volna az agyamat és egy üres váró maradt volna csak utána. Rengeteget szoktam gondolkozni, talán túl sokat is, és akkor jönne a mondás, hogy túl sokat gondolkozom, akkor biztos keveset érzek. De én még az átlagnál is többet érzek. Jár egy gondolat a fejembe, még nem tudom, hogy jó vagy rossz-e ezért csak hagyom, hogy átjárjon, nyugalommal kell ülnöm és várnom a kényelmes karosszékemben. Megfontoltság és kimértség, ez az, ami kell nekem nem fejjel rohanni a falnak és lábon lőni saját magamat. Mostanában talán túl keveset beszélek magammal magamról, de a türelem sose volt a legfőbb erényem vagy csak mostanában nem? A kérdések jók, segítenek tovább lendülni, de félelmetes úgy lógni egy liánon, hogy nem tudod lesz-e egy fa, ahol a talpam talajt érhet. Szeretem a költeményeket, megtalálom bennük saját magamat. Még én se értem miért, de füst gomolyog a szomszéd ablak tükrében.
Szeretek álmodozni, szebbé teszik a jelenem.

tüzelő szemed
lelkedet korbácsolja
elaludt már rég

http://www.youtube.com/watch?v=XFkzRNyygfk

Az életről

Van egy ösvény, egy erdőbe visz, az erdő neve az volt, hogy élet. Az életben emberek éltek, némelyikük magas bükkfa volt, míg mások parányi bokrok, egyesek korhadt tuskók, vannak kik pompás fenyők, parányi mohák, apró gombák, termékeny bukszusok. Ebben az erdőben a kecses virágok a szemérmetlenül magas fák tövében nőnek és a pompás fű kirohad mellettük a fa árnyékában, míg végül a virág se bírja sokáig, azt hiszi a fa majd megvédi, de közbe csak kihasználja és közben a túloldalon egy másik csokornyi pitypang csiklandozza barna kérgét, mely alatt szuvak rágják megromlott évgyűrűit. A nagy fák árnyékot vetnek a kisebbekre, az örökzöldek alatt terméketlen a föld. Mohák tapadnak a fa oldalán és gombák szívják a vizet mellőlük, ledöntik a fát, szépen lassan, de ledöntik a fát. Helyére kettő nő és versenyeznek a lombkorona szintig és azon is túl, örökké csak versenyeznek, mindenki verseng az életbemaradásért. Szarvas vizel a fa tövébe, boldogan ugrál tovább, a virág elhervad, majd elszárad. A bokrokat se kímélik, bár menedéket adnak, mégis elsőként lesznek elsöpörve, felfedezők érkeznek az erdőbe, halálszagot éreznek, ők azok, már meghaltak, sose éltek, eltévedtek, visszamentek, örökké keringtek. Mocskos bakkancsuk alatt ropog a fű, szálanként sikítoznak életükért könyörögve, nem hallja őket senki, a fa kineveti, az emberállat megveti. Volt egy patak is ebben az erdőben, reménynek hívták, apró csermelyekből épült fel vize mégis zavaros volt, az ember, beszennyezte, ruhát mosott benne, szennyes ruhát, melyben saját fivére szívét tépte ki asszonya miatt. Másnap az asszony tért vissza a mosáshoz, véres orcáját könny cifrázta, elbántak vele, mindig elbánnak vele, ártatlan volt mégis bűnös, nem tett semmit. A kapzsiság átszelte a folyást, mely már folyammá duzzadt, de a gátak nem engedték tovább, energia kellett, hogy fát vágjanak, energia, hogy pusztítsanak, pusztítottak hát, először az életet, utána egymást, sosem volt elég, sosem volt megállj. A remény kiapadt, már nem voltak az életben, akik táplálják és így az élet maradék része is elpusztult. Az ember pusztította el, az ember, aki most éhezik, mert nincs már vad az életben, mit ehetne, az ember embert eszik vadat űz, és akkor jön a tűz, mindent feléget, hamuban egy kép marad, a nőről, aki szerette az életet.

Disgust

Soha többé nem szeretnék álmodni, annyira undorító érzés, egyszerűen fúj
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy hatással lesz rám néhány rossz álom
Undor, ez az amit éreztem utána órákig, és még most is basszus
nem tudom szavakba önteni egyszerűen én ennyire még semmitől nem undorodtam
hiába mondogatom, hogy, de hiszen csak egy álom volt, úgy se fog megtörténni a valóságba
a legroszabb az egészbe, hogy bármikor megtörténhet, sőt, több, mint valószínű meg is fog
kizártnak tartom, hogy ne történne meg, és egyszerűen wááá bárcsak ne tudnék róla, bárcsak semmiről ne tudnék soha, ami ilyen hányingert vált ki belőlem
mivel érdemeltem ezt én ki? undorító undor, fúj
utálom a hétköznapokat, de ez se igaz, inkább csak azt utálom, amit az eszembe juttatnak

Jót vagy semmit?

Semmit, pont ennyit kap mindenki, aki bármit is várt akárkitől vagy csak tőlem.
És ez pont annyi, amennyit tőlem kaptak, de még mindig kevesebb, mint amennyit én kaptam
Csak az biztos, hogy sose fogok új hátteret találni, pedig szerettem volna,..
Áh túl sok lenne ez most már ide. Leszarom.

*vicces ez az "új hátteret"*

Törékeny a tojás

Fura olvasni, hogy valakinek milyen problémákat szül az életébe a WoWozás, legalábbis, amióta beléptem ebbe a facebookos kláncsoportba ezt látom és a vicces csak az, hogy anno én is ilyen lehettem, most meg annyira nem hat meg az egész, hogy semennyire, és ezt a gondolatot tovább vezetve pár év múlva az nem fog így érdekelni, ami miatt most parázok aztán így tovább, szépen lassan mindig változik az aktuális aggodalom. Visszalépni eléggé nehéz, ha nem lehetetlen, ha valami nem érdekel akkor többé azt hiszem már sose fog újra érdekelni és azt érzem ez talán igaz emberekre is. Tegnap megkeresett valami tag a kritikus blogom miatt, kíváncsi lennék azért mit akart, bár nem fűzök túl nagy reményeket hozzá valószínű valami teljesen piti dolog miatt írt csak vagy franc tudja. Tegnap arra jöttem rá, hogy nem tudok felhőtlenül örülni, legalábbis tegnap nem tudtam, megoldottam egy eddig lehetetlennek tűnő dolgot a szakdolgozatban erre nem épp úgy örültem neki, mint, ahogy vártam volna magamtól és egyből csak az ugrott be: "oké, és akkor mi van? Most jön a következő probléma, elég sok van még", nem könnyű megállni és szakítani a pörgéssel és fellélegezni, hogy elértél egy mérföldkövet, mindig mindenki csak rohan tovább egyből vagy csak én? Annyira apró dolgok tudják elbaszni a kedvem néha, pedig most is tökre jó minden, de már, ahogy elkezdem ezt írni csak beugranak a szarságok, holott ennél jobb életet talán álmodni se mertem volna még évekkel ezelőtt, bár.. bár azért persze lenne min alakítani még, de sok dologért nem én vagyok a felelős, úgy érzem nincs hatásom, pedig az én életemre hatással van, de akkor meg mégis mit lehet tenni? Blogolni. :D
Na asszem ideje ebédelni.