Mikor gyerekek vagyunk, másokra van szükségünk a túléléshez. Amikor haldoklunk ismét másokra van szükségünk . De itt van a titok. : a kettő között még inkább szükségünk van másokra. Szeretnünk kell egymást, vagy meghalunk. /Leckék az életről. /

Megfogadtam, hogy száműzöm a negatív gondolatokat a fejemből, de egyszerűen nem tágítanak. Bár nem olyan éles a fájdalom, mint eddig, mert azt érzem egy felől, hogy közelebb kerültem a családomhoz, mégis látszanak a fizikai korlátai ennek a kapcsolatnak, amiket egyik fél sem képes áttörni. Pityuka dolgozik és ugyan ezt fogja tenni Szilveszterkor is, Era meg elvan a saját világába, ideig-óráig elfilmezik velünk, de érezni az egészen, hogy ő se tud mit kezdeni a helyzettel nagyon. Már sose lesz olyan minden, mint régen, sose fog összegyűlni a népes család és együtt ünnepelni és hiába mondta tegnap Tibi, hogy ezt megpróbálják bepótolni, de ezt nem lehet sehogy bepótolni, amióta ők elutaztak Kanadába ők is tudják, hogy esély nincs arra, hogy ez megtörténjen és mamát se értem könyörögtünk neki, hogy jöjjön át, ehelyett egyedül otthon maradt, a szerelmét se fogadta és egész végig csak sírt, mert ő még annyit se tudott beszélni a fiaival, mint amennyit nekünk sikerült neten keresztül. Teljesen széthullott minden, a másik oldalon, meg Csilla és a másik mama, akik elutaztak Hajduszoboszlóra 1 hétre ezzel teljesen kivonva magukat minden alól, hát én komolyan nem értem. Tibiék is kifejtették mennyire hiányzom nekik és Dávidéknak is elvileg... de, nem értem, akkor miért nem vagyunk képesek beszélni? Egy árva szót nem hallok felőlük egész évben, soha nem hívnának maguktól engem, Pityukát igen, de kifejezetten engem nagy ritkán ha épp kell nekik valami.
Én nem éreztem magam egyáltalán rosszul tegnap nem erről van szó, de este, ahogy feljöttem a szobámba és ott feküdtem egyedül és, amikor ma reggel felkeltem és ugyan ezt tettem, annyira de annyira egyedül éreztem magam és csak ezek jutnak az eszembe, illetve Dóri, eddig bármi volt, ebből tudtam merítkezni, de mára csak annyit látok az egészből, hogy volt a Nyár és utána volt az, ami most és megszakadt minden. Egyáltalán nem érzem, hogy neki szüksége lenne rám bármilyen szinten is csak azt érzem, hogy nekem hiányzik, de talán bárhogy tőrhetem magam már lehet semmi nem lesz olyan, mint egykor, egyszer mindenki kiábrándul valakiből és talán el jött az én időm is. Persze lehet csak türelmesnek kéne lennem, de minden egyes nappal csak azt érzem, hogy csak én kapálózok itt és próbálok megragadni valamit a régmúltból, amin visszacsimpaszkodva újra oda juthatnék ahol voltam, de nekem nagyon úgy fest ez az egész, hogy ez már egy lejátszott meccs, és csak én akarnék bármit is az egészből. De istenem Olivér, miért, miért kell már megint ez a tömérdek negatizmus? Ha ez olyan barátság volt, mint amilyennek gondoltuk úgy is túl kell élnie bármit, bármit. Talán ez az igazi szeretet valódi próbája, ócska klisékkel élve "bajba derül ki, ki az igaz barát", ha ennyitől véget ér, akkor sose volt ez olyan őszinte és mély, mint ahogy hangoztatva volt és akkor, talán nem is kár az egészért, akkor csak örülni kell, hogy most és nem 1-2-3 év múlva vagy épp nem a nagy terveink megvalósítása előtt/közbe következett be. Meg kell látnom a pozitívumot ebben is, és minden másban is, amivel pedig nem tehetek semmit, azzal feleslegesen nem kell büntetnem magam, ez se rajtam múlik, mint, ahogyan az se, hogy a család szétesett és távol vannak, ha beleroskadok is, akkor se tudnék ezen változtatni, az ő döntésük volt, az ő akaratuk, nem mi utaztunk el, ők, nem én adom fel a barátságot, ha egyáltalán feladja valaha is Dóri, hanem ő, de ebből se biztos semmi, de még ha az is lenne, akkor se tudnék ellene mit tenni, szóval most inkább arra kéne gondolnom, hogy mi az, ami éppen aktuálisan jobb kedvre derítene. És ne azon gondolkozzak mit nem tudok megtenni, mert igen nem tudok bringázni ilyen időbe, de a hóba ki lehet vinni mondjuk a görényeket és első körbe ezt is fogom tenni, aztán meg már tudom is mit. Na ezaz így kell ezt!

Danger is real. But fear is a choice.

Visszanéztem és egészen pontosan - 2012. NOVEMBER 12., HÉTFŐ - óta nem volt egy pozitív hangvételű bejegyzésem se. Akkor kezdtem el dolgozni és még nem tudom miért, de eddig azt hittem, ha elég akaratosan ellen állok és hangoztatom mennyire szar ez így nekem, akkor talán történik majd valami csoda?? Nos csoda az történt, csak nem épp pozitív, ennyi idő negatív gondolkodás bőven elég volt, ahhoz, hogy a minden napi kedvemet elrontsa, ez megérződjön a Dórival lévő barátságunkban, aztán ez tovább fokozódva, ingerülté, idegessé, hirtelen indulatúvá végül, de nem utolsó sorban boldogtalanná tegyen. Mindez egy apró gondolat magvacskából gerjesztve, amit én magam ültetek el a fejembe és hatással lett az egész életemre. Ennek mától vége. Nem élhetek önsajnálatban, nem vágyódhatom nyári emlékek vagy akár csak mostani hétvégék emlékei mögé, minden egyes napot meg kell ragadnom, pont úgy mint ezelőtt, de ha nem is megragadni, de első körben legalább csak annyit tenni, hogy nem tudatosan, direkt szétrombolni, mintha nekem az annyira jó lenne, hogy elbaszhatom a saját napomat és ezzel másokét is. Mit gondoltam eddig? Miben reménykedtem? Komolyan nem értem magamat, hogy tehettem ezt eddig ilyen kitartóan. Azt gondoltam, hogy majd bárki is megsajnál vagy együtt fog érezni velem? Vagy nem is értem. Egy darabig érez sajnálatot az ember, de ennyi ideig senki sem és nekem a sajnálattól nem lesz se jobb se rosszabb. Nekem attól lesz jobb, amitől, nyáron vagy bármikor máskor is jobb volt, hogy ha én jól érzem magam. Ha vicces vagyok, ha a társaság közepe vagyok, ha segíthetek másnak, ha azt érzem fontos vagyok másnak, és nem azért, mert megszánnak, mint valami kutyát, hanem azért, mert boldog mellettem. Ha 22 évig nem bántam, hogy nem érzem azt, hogy lenne családom nem hinném, hogy épp most kéne annyira bánnom ezt, megtanultam másból merítkezni, saját magamból. Az nem érdekelt eddig se mást ki és mennyire szeretett, örökké találtam rá módot, hogy boldognak érezhessem, magam hiszen még most is itt vagyok.
Féltékenykedhetek én itt amennyit csak akarok, saját magam alatt vágom vele a fát, soha se tudnám birtokolni Dórit és soha nem is akartam, amíg nem olyan voltam mint az utóbbi időben, mert addig fel se merült még a gondolat se, hogy engem bárkire is lecserélne, mert annyira közel voltunk egymáshoz, hogy lehetetlen lett volna. Saját magam toltam el magamtól és talán joggal érezhettem, hogy nem vagyunk olyan közel, mert én löktem el a viselkedésemmel. Amíg magabiztos és boldog voltam egy percig nem aggódtam semmi miatt, most se kéne és soha nem is kell, ha nem én vagyok az, akinek gondoltam magam az ő életébe ezzel úgy se tudnék mit tenni, az pedig, hogy mással mit csinál nem az én dolgom, ha nem is ismer másokat azt se tudná értékelni, hogy én milyen vagyok vagy bárki más milyen márpedig az nem választás, ha csak 1 dolog közül lehet választani.Még a rövid távú vereség se jelent "vereséget" hosszú távon akár csak az előnyömre válhat.Vissza kell találnom önmagamhoz, ahhoz az emberhez, aki mellett igazán szabadnak érezte magát, mert akkor éreztem magam én is annak és nem egy olyan sötét gondolatokkal leláncolt alaknak, amilyen most voltam. Soha többé nem akarok ilyen lenni, soha többé.

After Earth

Danger is real. But fear is a choice.

About Today

Nyári mezőkön száguldtunk, a Te kezed az Én kezem volt, ma messze vagy és nem tudom miért engedted el a kezemet, amikor azt mondtad sose teszed, ellep a fű, de te csak tovább lépkedsz mereven nézek rád, mégis mit mondhatnék, neked ez olyan könnyen megy, milyen közel voltam? Hogy elveszítselek. Ma este csak becsukom a szemem és csak nézni szeretném magunkat, ahogy újra együtt szeljük át a mezőket a végtelenségbe. Azt mondják sose sírj senki miatt, aki hátra hagy, de mi nem hagyjuk hátra egymást, mert magamat nem hagyhatom hátra, soha nem, akármilyen közel is légy. Én csak néztelek, azt mondtad visszajössz, csak elmész kicsit, mit mondhattam volna? Kisherceg voltam és Te meg a róka, azt mondtad egyszer elmész és majd a búzakalász emlékeztet rád, de miért ilyen hamar és miért, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, nem hiszem el, hogy megtetted, nem hiszem el.. A Napot várom, ami beragyogja mezőt, a napot, amikor csak azt mondod, vicceltél, de Te sose viccelsz, mégis mit tehetnék, te csak továbbsétáltál, nélkülem, nem voltam még elég erős ehhez. Ehhez sose lennék elég erős az is igaz. Bárcsak jóvá tehetném, bárcsak másmilyen lennék, de már késő, Te megtetted és ez megöli a reményt.

...

Szavaid némán üvöltenek szemembe szúrnak

Minden mint mondtál egy perc alatt elveszed

Szívem vérzik szemembe könny csordul

Hogy tehetted ezt?

Gyermek voltam, mindent elhittem

Mi legszentebb volt osszetorted, elvetted az életem 

Te voltál mindenem de hátba szúrtal 

Hogy tehetted ezt?

Szavaid töröltem de hangjuk sikít a fülembe azóta 

Nem szűnik a fájdalom, nem szeretsz talán sose szerettél 

Mindennel hangosabb a bánat most bennem

Hogy tehetted ezt?

Életem kezedbe adtam, megbíztam benned, te megis elarultál 

Osszetorted lelkem, belém tapostál, nem teheted ezt!

En se vagyok Bárány megse mondom amit te 

En igaz voltam de te a szemembe hazudtál?!

Hogy tehetted ezt?

Meghalt a legjobb barátod? Az ember, aki te voltál? 

TE ÖLTED MEG!

Hogy tehetted ezt?

Álmaim voltak, közös álmaim, te elvetted őket!

Azt mondtad szeretsz, de ekora fájdalmat ellensegednek sem adsz

Belém rugsz, megbantasz, a baj csak az, hogy en eközben is szeretlek 

Akkor is szeretlek ha te nem, mindig is szeretlek

Szavaid még mindig kínoznak, ütnek, vernek, belül égetnek 

Annyira éget, higy arcomon a köny se hűt már nem vigasz a magányra

Belül üres lettem, kitépted magad, talán nem volt elég jo neked itt

Hogy tehetted ezt?

Nélküled magányos voltam, egyedül jártam 

Mikor rad találtam jöttem ra mennyire egyedül voltam eddig. 

Nem kérhetem, hogy maradj, nem kérhetem, hogy szenvedj, azt szeretnem, ha te is boldog lehetnél olyan, mint amilyen en voltam veled

Lehet nem láttam a lila felhők mögül, hogy te szenvedsz, sajnálom ha így volt

Miért nem szóltál előbb?

Hogy tehetted ezt?

Szemembe ég az arcod, hangod fülembe duruzsol, szavaid szívem szurkálják 

Talán nem erdemeltem ezt, talán igen?

Elárulva érzem magam, gyermek kit magára hagynak lelkemben

Örökké emlékszem majd rád, miért kell megölni saját magunkat?

Hogy tehetted ezt?

A kérdés melyre a válasz talán egyszerűbb mint hinném. 

Talán te mar rég nem voltál boldog, észre kellett volna vennem!

Hogy tehettem ezt?

Ha igazán barátok lettünk volna sose jártunk volna

Ha igazán szerettél volna sose hagytal volna magamra

Ha igazán szeretlek most magadra kell hogy hagyjalak?

Ha igazán barátod vagyok nem tagithatok? 

Ez az a perc mikor eldől magamat vagy Téged szeretlek e jobban?

Ha magamnak bánatot, neked örömet szerezhetek?

Így születnek a nagy döntések? Ettől lesz valaki érett?

Kis tettek is nagyok lehetnek ha melyről jönnek 

Megnyugvást szeretnek neked, hálám jeléül, mindazért amit neked köszönhetek, ami mind te vagy, te voltál, es te leszel

Most nem lehetek önző es nem dönthetek helyetted, Te tudod mi a jo neked

Nekem az a jo, ha Te épségben vagy

Es ezért romokba taszitom magamat

Nem vagyok se hős se mártír, csupán valaki, aki rájött, hogy ha valaki igazán fontos neki, akkor áldozatokat kell hoznia, meg akkor is, ha az fájdalmas meg akkor is ha megfullaszt a könny meg akkor is ha most nem értem es meg akkor is ha ő mar nem szeret, egyszer szerettél talán de ha nem is en akkor is, nem feltételhez kötött nehéz lezárni valamit, aminek sose gondoltam hogy vége lehet

Nehéz olyan jövő elé kiállni amiből hiányzik valaki

Nehéz élni nélküled, es létezni meg nehezebb. 

nothing else matters

Nem fogom magam lestrapálni feleslegesen, ha bele halok is, akkor is ugyanennyit fogok kapni, mintha egész nap csak bambulok magam elé, üres az iroda, nyugodt a környék és én sem pánikolok még. Túl vagyok az utolsó előtti vizsgámon, fantasztikus érzés volt és jó volt egy társaság középpontjában is lenni amíg várakoztunk. Ma eltöprengtem rajta miért is húzódok háttérbe, ahogy valaki, bárki Dóri közelébe ér és nem teljesen tudom megmondani ez mikor kezdődött, de arra emlékszem, hogy ez régen egyáltalán nem így volt, amikor először találkoztam Mónikával is eszem ágába nem volt meghunyászkodni és bekussolni és átadni neki az irányítást, simán csak olyan voltam mint mindig és jól éreztem magam, viccesnek és központinak, akire felnéznek a többiek. És ha újra ilyen akarok lenni, akkor azt úgy nehéz, ha már az első pillanattól kezdve meg se szólalok, nem tudom mióta tartok így az emberektől, talán csak attól félek, hogy ha ilyen "párbaj" lenne én maradnék alul, de hát én győzöm le saját magamat az az igazság, semmi köze nincs ehhez másnak azt nem számítanám "vereségnek", ha én nem is harcolok hanem elfutok :D Minden esetre azt nem tudom kinek akarnék imponálni Dórin és Kittin kívűl, Manuellának még, de mindenki más a társaságban vagy ismeretlen vagy egyre kevésbé szimpatikus. Botos, András, Jenő (?!?!), Mónika (no comment), Józsi még kultúrált, Pityu se rossz arc, de a többiek nem tudom valahogy egyszerűen csalódás és egyre inkább csak az, minél jobban megismerem őket. András annyira nem vészes bár részegen egyáltalán nem szimpatikus, és józanul is jócskán voltak már olyan megszólalásai, és a fejemre szarásai, amiket nem tudok hova tenni, mert, amikor Dóriékkal találkozok vele, meg olyan mintha kicserélnék és valami tündéri álarcot húzna magára és én ezt kicsit kétszínűségnek találom. Visszatérve mindjért itt a Karácsony és mindenkinek akarok valamit adni, én magam semmit nem kérek, mert mindenem megvan, persze valamit úgy is kapok majd tudom, de én is akarok adni és most még lehetőségem is van rá. AZt meg se említettem vagy igen, hogy volt egy "afterparty", hát őszintén kifejtettem már elég sokszor, nem annyira szeretem ezeket a bulikat, talán a sok negatív élmény miatt én már ennek az elején is mondtam, hogy halva született ötlet és félig igazam is volt, a másik felében meg talán én rontottam el magamnak ahangulatot. Dóri pedig szerintem azt hiszi nem szeretem vagy csak érdekkapcsolatban állok vele, ennek oka az én hangulatingadozásaim főképp és az önbizalomhiányom, még mindig nehéz néha elhinni, hogy van olyan ember, akinek fontos vagyok, egyszer talán ő is érezni fogja ezt fordított esetben, bár kimutatni nem tudom olyan jól az érzéseimet, de nem adom fel, egyszer még sikerülni fog, mert tudom, hogy bennem van csak idő kérdése mikor tör a felszínre, márpedig időm mint a tenger és tervek is sorakoznak a jövőt illetően, szóval ez megnyugtató azért. Nagyon fáj a torkom, többet nem tudok beszélni :D

Ó, testvér, merre visz az utad?

Leginkább a pusztulatba, egyszerűen egy roncshalmaznak érzem magam, kialvatlan szardarab, nem vagyok se jó se rossz, nem vagyok semmi, üres vagyok, céltalan, hibás. Azt kívánom bár sose léteztem volna, mindenkinek jobb lenne nélkülem.

new life?!

Még frissen bejelentkezem a frontról, tegnap szimplán reggel 8-ra jöttem be és 6-ig benn ültem, ez cirka 10 óra :D mint kiderült ismét nem én vagyok a béna, hanem egyszerűen nem működik, aminek működnie kéne és ismét más hibájába futottam bele. Szóval ez kicsit megnyugtatta a lelkem.
Az viszont már kevésbé, hogy annyira fáradt vagyok, hogy tegnap is elaludtam, ahogy hazaértem és olyan rossz Dóri nélkül, főleg a múlt hét után, mert arra nem igazán találni szavakat. Szóval Pénteken el akarok menni vásárolni ajándékokat Karácsonyra mindenkinek, persze egyedül nincs sok kedvem
az is felmerült, hogy moziba elmehetnék Domival akár megnézni a Hobbitot, viszont az elszomorító tény, hogy bármelyik is történne, nem tudom lenne-e hozzá elég erőm, annyira lusta vagyok és kimerült. Hétfőn pedig internetfilozófia vizsga :D
Vasárnap reggel angol, de jövőhét után 2 hét szünet és no meló, oh de várom, egyedül azt nem várom, hogy Januar 9-én ORSI... oh shit!