Az életről

Van egy ösvény, egy erdőbe visz, az erdő neve az volt, hogy élet. Az életben emberek éltek, némelyikük magas bükkfa volt, míg mások parányi bokrok, egyesek korhadt tuskók, vannak kik pompás fenyők, parányi mohák, apró gombák, termékeny bukszusok. Ebben az erdőben a kecses virágok a szemérmetlenül magas fák tövében nőnek és a pompás fű kirohad mellettük a fa árnyékában, míg végül a virág se bírja sokáig, azt hiszi a fa majd megvédi, de közbe csak kihasználja és közben a túloldalon egy másik csokornyi pitypang csiklandozza barna kérgét, mely alatt szuvak rágják megromlott évgyűrűit. A nagy fák árnyékot vetnek a kisebbekre, az örökzöldek alatt terméketlen a föld. Mohák tapadnak a fa oldalán és gombák szívják a vizet mellőlük, ledöntik a fát, szépen lassan, de ledöntik a fát. Helyére kettő nő és versenyeznek a lombkorona szintig és azon is túl, örökké csak versenyeznek, mindenki verseng az életbemaradásért. Szarvas vizel a fa tövébe, boldogan ugrál tovább, a virág elhervad, majd elszárad. A bokrokat se kímélik, bár menedéket adnak, mégis elsőként lesznek elsöpörve, felfedezők érkeznek az erdőbe, halálszagot éreznek, ők azok, már meghaltak, sose éltek, eltévedtek, visszamentek, örökké keringtek. Mocskos bakkancsuk alatt ropog a fű, szálanként sikítoznak életükért könyörögve, nem hallja őket senki, a fa kineveti, az emberállat megveti. Volt egy patak is ebben az erdőben, reménynek hívták, apró csermelyekből épült fel vize mégis zavaros volt, az ember, beszennyezte, ruhát mosott benne, szennyes ruhát, melyben saját fivére szívét tépte ki asszonya miatt. Másnap az asszony tért vissza a mosáshoz, véres orcáját könny cifrázta, elbántak vele, mindig elbánnak vele, ártatlan volt mégis bűnös, nem tett semmit. A kapzsiság átszelte a folyást, mely már folyammá duzzadt, de a gátak nem engedték tovább, energia kellett, hogy fát vágjanak, energia, hogy pusztítsanak, pusztítottak hát, először az életet, utána egymást, sosem volt elég, sosem volt megállj. A remény kiapadt, már nem voltak az életben, akik táplálják és így az élet maradék része is elpusztult. Az ember pusztította el, az ember, aki most éhezik, mert nincs már vad az életben, mit ehetne, az ember embert eszik vadat űz, és akkor jön a tűz, mindent feléget, hamuban egy kép marad, a nőről, aki szerette az életet.