Megfogadtam, hogy száműzöm a negatív gondolatokat a fejemből, de egyszerűen nem tágítanak. Bár nem olyan éles a fájdalom, mint eddig, mert azt érzem egy felől, hogy közelebb kerültem a családomhoz, mégis látszanak a fizikai korlátai ennek a kapcsolatnak, amiket egyik fél sem képes áttörni. Pityuka dolgozik és ugyan ezt fogja tenni Szilveszterkor is, Era meg elvan a saját világába, ideig-óráig elfilmezik velünk, de érezni az egészen, hogy ő se tud mit kezdeni a helyzettel nagyon. Már sose lesz olyan minden, mint régen, sose fog összegyűlni a népes család és együtt ünnepelni és hiába mondta tegnap Tibi, hogy ezt megpróbálják bepótolni, de ezt nem lehet sehogy bepótolni, amióta ők elutaztak Kanadába ők is tudják, hogy esély nincs arra, hogy ez megtörténjen és mamát se értem könyörögtünk neki, hogy jöjjön át, ehelyett egyedül otthon maradt, a szerelmét se fogadta és egész végig csak sírt, mert ő még annyit se tudott beszélni a fiaival, mint amennyit nekünk sikerült neten keresztül. Teljesen széthullott minden, a másik oldalon, meg Csilla és a másik mama, akik elutaztak Hajduszoboszlóra 1 hétre ezzel teljesen kivonva magukat minden alól, hát én komolyan nem értem. Tibiék is kifejtették mennyire hiányzom nekik és Dávidéknak is elvileg... de, nem értem, akkor miért nem vagyunk képesek beszélni? Egy árva szót nem hallok felőlük egész évben, soha nem hívnának maguktól engem, Pityukát igen, de kifejezetten engem nagy ritkán ha épp kell nekik valami.
Én nem éreztem magam egyáltalán rosszul tegnap nem erről van szó, de este, ahogy feljöttem a szobámba és ott feküdtem egyedül és, amikor ma reggel felkeltem és ugyan ezt tettem, annyira de annyira egyedül éreztem magam és csak ezek jutnak az eszembe, illetve Dóri, eddig bármi volt, ebből tudtam merítkezni, de mára csak annyit látok az egészből, hogy volt a Nyár és utána volt az, ami most és megszakadt minden. Egyáltalán nem érzem, hogy neki szüksége lenne rám bármilyen szinten is csak azt érzem, hogy nekem hiányzik, de talán bárhogy tőrhetem magam már lehet semmi nem lesz olyan, mint egykor, egyszer mindenki kiábrándul valakiből és talán el jött az én időm is. Persze lehet csak türelmesnek kéne lennem, de minden egyes nappal csak azt érzem, hogy csak én kapálózok itt és próbálok megragadni valamit a régmúltból, amin visszacsimpaszkodva újra oda juthatnék ahol voltam, de nekem nagyon úgy fest ez az egész, hogy ez már egy lejátszott meccs, és csak én akarnék bármit is az egészből. De istenem Olivér, miért, miért kell már megint ez a tömérdek negatizmus? Ha ez olyan barátság volt, mint amilyennek gondoltuk úgy is túl kell élnie bármit, bármit. Talán ez az igazi szeretet valódi próbája, ócska klisékkel élve "bajba derül ki, ki az igaz barát", ha ennyitől véget ér, akkor sose volt ez olyan őszinte és mély, mint ahogy hangoztatva volt és akkor, talán nem is kár az egészért, akkor csak örülni kell, hogy most és nem 1-2-3 év múlva vagy épp nem a nagy terveink megvalósítása előtt/közbe következett be. Meg kell látnom a pozitívumot ebben is, és minden másban is, amivel pedig nem tehetek semmit, azzal feleslegesen nem kell büntetnem magam, ez se rajtam múlik, mint, ahogyan az se, hogy a család szétesett és távol vannak, ha beleroskadok is, akkor se tudnék ezen változtatni, az ő döntésük volt, az ő akaratuk, nem mi utaztunk el, ők, nem én adom fel a barátságot, ha egyáltalán feladja valaha is Dóri, hanem ő, de ebből se biztos semmi, de még ha az is lenne, akkor se tudnék ellene mit tenni, szóval most inkább arra kéne gondolnom, hogy mi az, ami éppen aktuálisan jobb kedvre derítene. És ne azon gondolkozzak mit nem tudok megtenni, mert igen nem tudok bringázni ilyen időbe, de a hóba ki lehet vinni mondjuk a görényeket és első körbe ezt is fogom tenni, aztán meg már tudom is mit. Na ezaz így kell ezt!