Ilyen a fiad

Fojtogat már a szele is a hírnek, hogy véget ér a szabadság, hátamon érzem a csattanó ostorok hangját, lábamon a csörgő lánc súlyát, ujjaim megfagynak, nem tudok írni, képtelen vagyok beszélni, szorul a hurok, de hiányzik, hogy kezét a vállamra téve azt mondja, minden rendben lesz. Vár az ismeretlen magány, beszippant és megfojt, nincs levegő, nincs fény, nincs remény. Megerőszakolják a szárnyaló egyént, katlanba vetik, s szárnyát ebédre krumpli mellé eszik. Egy reménysugár marad hát, mely kiszakíthat a valóságból, ha a hangját hallod és a hétvégét, érzed a közelségét, amiért megéri átevezni a hétköznapok tengerén. Felborít a hullám, só marja szemem, már nem látom, ha jó irányba megyek, csak a hangja vezet. Túl reagálom érzem én is, de pánikolok, ha új dolog ér, kimozdítanak a pályámról, mi lesz ha eltévedek, de én akartam ezt nem? nem?? nem???