overfilled

Talán csak túl jól érzem magam, ahhoz, hogy reálisan gondolkozzak. Jövő hétre várok egy jó és egy rossz hírt, bármi is lesz eltörpül amellett, amit azóta érzek, mióta újra beszélünk Dórival, mert ennél úgy érzem semmi se ad nagyobb erőt se most se a jövőbe se a múltba ha visszatekintek, mert ő előtte én csukott szemmel jártam szinte fél emberként, de ha nem is félként, de az a részem bizonyára nem létezett, aki ennyire örülni tud az életnek, mint most. Pénteken szörnyű rémálmom volt, valamiért ha összezördülünk vagy nem érzem a belső közelségét annyira, mint általában mindig rám tőr valami, régebben már álmodtam lebénuló haldokló nyúlról, menekülések a múlt elől és most pedig hát nem is tudom megmagyarázni hozzám vágta a naplóját és elkezdett ütlegelni, aztán pedig a semmiből, mint valami megmentő ott termett és minden más lett, újra lenyugodtam, újra tudtam aludni, és foghattam a kezét, és vigyázott az álmomra és nem féltem semmitől. Ez a hétvége egyszerűen feltöltött, élettel töltött fel és azt hiszem rájöttem mennyire fontosak is vagyunk egymásnak talán világosabban látom, mint ezelőtt bármikor, mert ez a két nap, amíg nem beszéltünk megtört és olyan mélységekbe jártam, ahol még talán eddig soha. És az élmények csak fokozódtak szombaton, amikor megtudtam, mit gondol rólam István, az angol tanár és még most is könny gördül az arcomon, ahogy elkezdem írni és eszembe jutnak a szavai, én még sose gondoltam volna, hogy valaki ilyen véleményen lehet rólam, és ma azon gondolkoztam az óra előtt, hogy a nyakába ugrok és megölelem persze semmi nem lett ebből, nem vagyok ilyen, még nem vagy talán sose leszek, de talán ezt ő is tudja és mindenki tudja, aki ismer. Szóval mindenhez kedvet kaptam és mindent folytatni akarok, amibe belekezdtem, folytatni akarom, a szakdolgozatomat, munkát szeretnék és bizonyítani akarok magamnak, hogy érdemes vagyok azokra a jelzőkre, amikkel István engem illetett. És nem vagyok tisztába az érzéseimmel Dóri irányba, de életemben először egyáltalán nem aggódok emiatt, mert még soha nem éreztem magam ennyire stabilnak és megdönthetetlennek, már annak örülök, ha rágondolhatok, ő az életem része, ő a legfontosabb része, mindennél jobban szeretem. És nem érdekel ki minek nevezi a mi fura viszonyunkat, az se érdekel én minek gondolom, mert semmi nem változtat azon, ahogyan érzem magam, amikor vele lehetek. Még sose voltam ennyire biztos magamban ugyanakkor ennyire bizonytalan, mert én olyan vagyok, aki szereti, ha valaminek pontosan meghatározható definíciója van, szabálya, de most először tudom, hogy erre az egészre sose fogok tudni ésszerű magyarázatot kapni, se semmiféle meghatározást, de mégis nem érzek szorongást az ismeretlen miatt, melegséggel tölt el a gondolata, feltölt és felszabadít. Kár volt elolvasnom az elejétől, most valami nyálgépnek érzem magam :DDD Oda a varázs :D