Újra megtörtént a nem várt vita, pedig már szinte büszke voltam magamra, hogy milyen régóta nem volt semmi összezörrenés, persze amilyen rég nem volt, most annál nagyobbat ütött, a kiindulási alap, hogy le lett mondva egy program hajnali 2kor, amit csak azért emelek ki mert nem is tudom olyan fura, biztos csak én szövögetek összeesküvés elméleteket a dolgok mögé de annyira érdekes, hogy Mónika épp ott aludt Dórinál, persze nem lenne jogom feltételezni, hogy a két dolog összekapcsolódik, mert köztudott, hogy Móni egy csupa szív ember, aki soha senkinek nem akarna ártani és annyira szerethető stílusa van, hogy ő a társaság legártatlanabb tagja és eszébe se jut másokat kibeszélni és lehúzni a hátuk mögött, ő egy igazi kis angyal, amilyen a freskókon is látható, amolyan villendorfi Vénusz.
Persze lényegtelennek mondható részletek ezek hiszen ez csak a szikra volt, egy amolyan mélyen húzódó nyílt gázcső felett. Ami az egymás ki-használásán vagy inkább rabláncon tartásán idomul. Ez így leírva annyira idiótán hangzik és nem is fedi a problémákat talán csak egy részüket, de ez a sík azt eredményezi, hogy amolyan kapcsolat taszító állapotba kerültünk amióta mi együtt vagyunk persze nem úgy hanem csak simán úgy hogy mind a ketten úgy éreztük nincs semmi szükségünk ennél többre se mástól se senkitől és ez az egész működik is addig, amíg ezt mind a ketten őszintén gondoljuk és jól érezzük magunkat megfeledkezhetünk minden bajunkról gondunkról stb, és többnyire ez működik is szerintem, legalábbis nekem biztosan, leszarom ha nem járunk leszarom ki mit gondol, én jól éreztem magam a bőrömben jobban mintha bárki mással járnék vagy akármi. Nem érzem a szükségét hogy bármerre is nyissak vagy keresgéljek, egyszerűen csak boldognak érzem magam, addig a pontig amíg nem jön egy vita ami általában tart pár óráig, de olyankor olyan súlyos dolgokat vagyunk képesek egymás fejéhez vágni, hogy ott ember legyen a talpán, aki nem kezd el bőgni. Persze hozzátartozik, hogy manapság elég nehézkes a kommunikáció kettőnk között, alig van idő és alkalom komolyan beszélni, komoly a felszín alatt húzódó problémákról így ezek csak gyűlnek, gyűlnek és gyűlnek a felszín alatt, míg aztán robbannak egy embereset. Ma speciel odáig jutottam, hogy megkérdeztem mamát, kimehetek e vele Kanadába, persze talán még én se gondoltam komolyan, de közbe valahol mégis, de mégse. Annyi mindent terveztünk már Dórival és megígértem hogy várok, hogy várok rá és én komolyan gondoltam, de a viták alatt/közbe/után azt hiszem, hogy talán ő nem így van vele, és azt érzem mi van ha én itt várok aztán mégse lesz semmi? Mi van ha csak áltat a szép szavakkal? Ha most tudnám biztosan vagy lenne egy időgépem és azt mondnák nem lesz ezekből semmi, akkor képes lennék mindent felégetni magam körül, mert teljesen cél vesztettnek érezném magam, de közbe bizakodok, iszom a szavait, mindent elhiszek neki, mindent, a jót és a rosszat is néha még a viccet is és így minden fáj ha épp úgy adódik. Péntekre szervezett nekem egy meglepetés bulit, nekem, nekem? El tudod ezt hinni Olivér? Még soha senki nem csinált ilyet és én még azt se tudtam elérni, hogy azt higyje örülök neki, mert őszintén szólva talán nem is örültem, pedig szerettem volna mindennél jobban, mert tudtam mennyi munkája van benne, ugyanakkor még mindig az van bennem, hogy tudtam előre, nem fogok tudni vele beszélni, mert mások is lesznek ott, de mégis azt érzem az lett volna a legszebb ajándék, ha kettesbe beszélhettem volna vele pár percet vagy csak csendbe ülhettem volna és úgy olvashattam volna el az idézetét, amit nekem szánt. Semmit nem tudok kifejezni, semmi jót, a rosszat azt nagyon tudom, bárkit vérig tudok sérteni 1 fél perc alatt ha úgy adódik, de jót nem tudok. Mit akarok ebből az egészből kihozni? Nem tudom nehéz ha csak magamba beszélek, azt tudom, hogy én magamban belül hiszek magamban, de, amit Dóritól hallok rólam, az sokkal több, mint amit én gondolok és, amikor tőle hallom ezeknek a cáfolatát, az mindennél jobban fáj, mert amit én tudok azt nem tudja elvenni, de amit ő adott nekem, azt az Olivért, aki sose gondoltam volna, hogy lehetek, percek alatt a földel egyenlővé tudja tenni és lerombolni. Fájna ha lenne barátja, de nem is ez fájna, az fájna ha bárki más átvenné a helyem és háttérbe szorulnék, legyen ez lány, fiú, barát, barátnő, bárki. Nem zárhatok el valakit az élettől, csak én eddig azt hittem, hogy mi együtt élvezzük az életet hiány nélkül, de lehet ez rá nem vonatkozik hiszen nem ismerhetem pontosan a gondolatait, főleg a mostani időkben nem, mikor alig tudunk beszélni bármiről is komolyabban és nekem ez hiányzik. Fél olyan dolgoktól, amiktől én már nem, de ezeken át kell esni, meg kell tapasztalni és azért mert én már félvállról veszem, neki most még komoly dolgok és ezeket meg kell tanulnom ehhez mérten kezelni. És több teret kéne adnom? De hogyan, amikor már az fáj ha egy nap nem tudunk beszélni? Annyira összekapcsolódott az életem az övével, talán ez neki nem jó? Ki tudja a válaszokat? Miért ilyen hülye a gondolkozásom, miért mindig a legrosszabbakra gondolok? Miért vagyok ilyen?
Túl sok a kérdés
Pihenj Olcsika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése