Nevess csak!

Egyre kínosabb és kínosabb ez az egész, ma túl vagyok életem legcikibb kiakadásán, ugyanis az angol óra fele azzal telt, hogy István próbált meggyőzni arról, hogy minden jobb lesz, csak szokjak bele a helyzetbe, miután elbőgtem magam és annyira gáz istenem, Domi meg végig ott ült kussba és most várhatom, hogy vajon majd mikor fogja Eráéknak nevetve tovább adni, hogy az ő kis életképtelen szarjuk mennyire selejt egy faszkalap, hogy sír a munka miatt, hogy nyávog, mert nem tud annyi időt együtt tölteni Dórival, mint ezelőtt. A nagy tanács, amit kaptam, hogy szedjek c vitamint és, hogy majd beleszokok, csak legyek kitartó és minden jobb lesz... igen ám, de ezt mégis honnan tudod kedves István? Honnan? És szerinted hetek kérdése és már nem lesz ilyen rossz, csak hogy valamiért én ebben nem tudok hinni és amíg én nem látom a végét, olyan mintha nem is lenne vége. És eddig se a türelmemről voltam épp híres, főleg azután nem, hogy mostanában olyan, mintha minden megsemmisült volna Dóri és köztem. Bár már beszélünk, de mintha tagadnánk a tényt, hogy bármi baj is lenne, olyan érdektelen szarokon témázunk, hogy csak fogom a fejem utólagosan, ugyanis a fő téma a baszás, a dugás, a fantáziálás, a maszturbálás és a pornó nézés, a bulizás és a tököm tudja mik lettek mostanában, mintha ebből állna az élet. És én is belemegyek ezekbe, mert fogalmam sincs miért, talán nem merek komolyabb dolgokról beszélni én se és ezekben el lehet bújni anélkül, hogy bármi olyat is érintenénk, ami kényesebb téma. Bár kicsit abszurd, nem mintha ezek nem épp kényes témák lennének. De az az igazság beszélhetünk ezekről bármennyit, de az a fura szorító, kellemetlen érzés még ezek után is bennem lesz, mert ha kimondjuk, ha nem kurvára nincs rendben semmi, legalábbis én biztosan nem, elpoénkodok én, meg tudok vicceskedni ideig óráig, de basszus ettől még semmi nincs megbeszélve, nincs semmiféle kommunikáció még neten se és olyan mintha mindent csak halogatnánk, gyűlik a sok szar és addig meg elpoénkodunk, már ha persze beszélünk egyáltalán. Már odáig jutottunk, hogy inkább el se olvasod, amit írok, hogy kíméld magad, én meg még amiatt is kurva szarul érzem magam, hogy ez van, de talán a Te érdeked szembe áll az enyémmel, neked az a jó, ha nem olvasod el, ha nem húzlak vissza, nekem az lenne jó, ha beszélni tudnánk és mivel egyértelműen mindenki saját maga dolgait teszi előre, zsákutcába jutunk és megreked minden és szép lassan eltűnik az egész, csakhogy ha én ezt hagynám, akkor az az én végemet is jelentené. Én nem tudnék így élni, ha valaminek nem látom értelmét én nem csinálom, ilyen vagyok, és ha nem látom értelmét dolgozni nem fogok, ha nem látom az értelmét annak, hogy éljek, akkor azt se fogok. Én szenvedtem már épp eleget, sajnálom, de a türelmem elfogyott én nem tudok ezzel a tudattal élni, ami az utóbbi 1 hétben alakult ki bennem, hogy minden nap értelmetlen szar és csak a munka köré épül, ha dolgozok azért, ha nem, akkor meg azért, mert előre siratom a napokat, amikor fogok. Már hétvégém sincs azt érzem, már tegnap sőt ma is csak arra tudtam gondolni, mennyire nem várom a jövő hetet, és a munkát, hogy bármit megtennék, hogy elkerüljem, hogy késleltessem, de már a vasárnapot se várom, mert nekem ez a nap jelenti a hétnek a végét, mert ez az a vonal, amin túl mi már nem találkozunk személyesen. És várhatok egy újabb hetet, hogy újra élhessek úgymond. De a mostani hétköznapok már azt is tönkretették, hogy akkor éljek, amikor veled lehettem, elrontanak mindent, belefolynak a gondolataimba, megfertőzik az elmém, tönkretesznek mindent. És akárhogy gondolkozom is csak arra jutok, hogy szinte semmi nem lett letisztázva, és nem értem se magamat se Téged, akkor most ebbe belenyugszunk és így fog már menni? Vagy ehhez idő kell? De az idő, hogy oldana meg bármit is, ha nem beszélünk semmiről? A legszomorúbb, hogy nekem már az felüdülés, hogy ezen elmélkedek, mert addig se azon gondolkozom, hogyan menekülhessek el az élet elől. István azt mondta, ha van közös álomvilágunk mindent tegyünk meg, hogy azt fenntartsuk. Én esküszöm próbálkozok, de ehhez én egyedül kevés vagyok, gyengének érzem magam, annyira gyengének, nekem nem megy, hogy ne engedjek negatív gondolatokat a fejembe (István szerint ez a legfontosabb) egyszerűen nem megy, és mivel már benn vannak, rákként terjednek szét az agyamba, megfertőzve minden gondolatom és egyre csak elburjánzik, ha nem teszek sürgősen valamit, már késő lesz, ki kell irtanom  ki KELL irtanom  különben ő fog engem.