Work work work

Az igazság az, hogy teljesen boldognak érzem magam még most, tegnap is majd kicsattantam hazafele menet még beszélni is más volt Dórival, bár az is könnyen megeshet, hogy az volt az utolsó normális beszélgetésünk.
Akárki akármit mondd, engem a munka boldoggá tudott tenni az, hogy sikerült valami, a sikerélmény, és ehhez nem kellett senki csak én, csak én magam miatt voltam saját magam boldog és ez baromi jó dolog, hogy nem függött senki mástól a boldogságom, még akkor is jó erre gondolni, ha viszonylag hamar (pár óra után) véget ért egy kibebaszott vitával, amit én már baromira nem bírok tolerálni egyszerűen, már lassan 3 napja csak a szidalmazás és a sárdobálás megy magamból kiindulva a kimondott dolgok nagy többsége alaptalan és nem is gondolja komolyan az ember vagy csak rövid ideig. A vitaindító témában én még mindig azt vallom nekem volt igazam, persze az más kérdés, hogy ettől még talán finomabban is lehetett volna ennek hangot adnom, de egyszerűen nem bírom tartani magam emberi hangnemhez amikor lassan egész héten csak ez megy és teljesen cserben hagyva és átverve érzem magam, nem birtokolni akarok én senkit se
de ezt nem érti meg Dóri egyszerűen csak az ember szavának legyen már értéke és ne csak üres hitegetések legyenek, mert így nem lehet adni az illető szavára, ha mondok valamit, ha megígérek valamit, akkor utána azt fejben tartom persze lehetnek kivételek, de egyszerűen az utóbbi időben lassan már csak a kivételek vannak és totál hülyére véve érzem magam, mint valami palimadár, akit füttyszóra ugráltatnak. Semmi bizalom nem maradt bennem, de benne se amennyire én látom. És ez így nem mehet tovább, hogyan csináljak bármit is egy olyan emberrel, akinek nem tudom elhinni, amit mond mert minden egyes vita alatt megcáfolja a szavát, vagy pont ezért alakul ki vita. Én ismerem magam, tudom milyen vagyok nem épp egy mintapolgár, de egyszerűen nem tudom kezelni a kiszámíthatatlanságot és ezt a káoszt ami van ebben az egészben. Mégis kinek kéne hinnem? Annak az embernek, aki hiteget, hogy így meg úgy lesz a közös jövőnk vagy annak, aki azt mondogatja, hogy mennyire elviselhetetlen ember vagyok és csak hagyjam békén? És ez az ember egy és ugyanaz. Alapokat kéne teremteni vagy hagyni az egészet veszni a francba, de így semmiféleképp nem maradhat, ez csak rossz mind a kettőnknek. Ideje lenne egyszer végre úgy összeülni, hogy őszintén tudjunk beszélni arról, hogy mégis mi ez az egész, mit várhat tőle az ember és mire számíthat ha ennek a részese. Egyszerűen bizalom kell, ahhoz, hogy ha azt mondják nekem, hogy várjak, mert együtt utazunk majd ki Kanadába, akkor várjak és ne csak azon töprengjek, hogy na vajon melyik nap jön majd egy olyan vita, ami után huss megszakad minden kapcsolat. És én már tényleg nem tudok még csak abba se hinni, ha hét elején még azt mondod, átjössz, akkor azt nem fogod lemondani előtte egy nappal. Én nem a testvéred akarok lenni, nem az, aki elszigetel tőle, csak valaki, akit megbecsülsz annyira, hogy, ha ígérsz valamit akkor fontos neked annyira, hogy nem ülteted fel. Nekem ez jelenti a bizalom alapját, a szavahihetőség. Hiába tudom, hogy szeretsz vagy hiába tudom azt, hogy én mennyi mindent érzek irántad, ha egyszerűen azt látom, hogy nem számíthatok rád. Egész héten 1 rohadt nap van, amikor láthatlak normális körülmények között és persze, hogy szarul esik, ha ez a nap elmarad. Mindenre van megoldás én azt vallom, csak akarni kell. Ha igazán akarok valamit, akkor azt elérem és, ha igazán fontos nekem valaki, akkor tudok rá időt fordítani, hogy lássam még akkor is ha a názánál dolgoznék. És nincs a kezedben az életem, tudom, hogy így tűnik sokszor, főleg viták alkalmával, de ezek is pillanatnyi dolgok azért ennyire ne nézz hülyének, egyértelmű, bármi is van, utána egy ideig még próbálkoznék megoldást találni, keresnélek, írnék, bármi. Egy olyan ember, mint én nem egyik percről a másikra dönti el, hogy akkor én most ugrok e vagy sem.
Mérlegelek, terveket készítek, próbálkozok és, ha már végképp semmi esélyt nem látok, talán akkor tenném meg, de ez is csak TALÁN, eddig még nem tettem meg, pedig voltam már igazán szomorú körülmények között. Úgy tűnik, mintha minden boldogságom a Te személyedhez kapcsolódna, de inkább ahhoz, amit érzek irántad, hogy amikor este lefekszem az ágyra és becsukom a szemem, akkor azt érezzem, hogy vagy nekem és tudom, hogy egyszer a jövőben még ennél is jobb lesz és hogy örökké ott leszünk egymásnak, hogy nem számít a sok szívás mert tudom, hogy ott vagy valahol és gondolsz rám, még akkor is ha nem látsz. Igazából ilyenkor jövök rá, hogy valami bizalom azért mégis csak van bennem, de ez addig tart, amíg
nem tör ki valami balhé és nem kezd el az ember dobálózni a szavakkal. Péntek-Szombat-Vasárnap-Hétfő olyan közelinek éreztelek bármi is volt, ezekre a napokra kéne gondolnom a nehéz napokon, arra az érzésre, amit, akkor éreztem. És közbe arra gondolni, hogy azóta nem változhatott, olyan dolog, amiért mást kéne éreznem, egy ember nem napról napra változik, maximum a hangulata az ami így változhat, de nem az érzései. Csak az a baj a hangulat kihat mindenre és könnyebben
kialakulnak azok a bizonyos teljesen értelmetlen veszekedések. Sokat kell még tanulnom a saját magam önkontroljában, főleg stresszhelyzetek alatt/után/közbe, egyszer talán én is olyan ember lehetek, akire felnéz valaki, ha nem adom fel.